Beszélgettünk. Először, csak úgy próbaként. Én voltam az utolsó esélye. Nem hiszem, hogy ő ezt tudta. Bár IT igazgatóként kifinomult és átfogó volt az érzékelése. Látta a dolgokat a maguk valóságában, tényszerűen. Az érzéseket száműzve.
A menedzsment a háttérben bizalmat szavazott neki. Mármint nem igazit, hanem olyan feltételesfélét. Határidőre terjedőt. Őszinte volt. Megosztotta velem a küzdelem aktuális állását. Kockázatokat mérlegelve, viszonyokat leleplező őszinteséggel. Menekülő utakat is vázolt.
Nem volt mit hozzátennem. Megkérdeztem Tőle, hogy ha ilyen pontos és megalapozottnak tűnő a helyzetfelismerése, akkor mi hiányzik ahhoz, hogy maga mellé állítsa a menedzsment tagjait. Erről beszélgettünk még néhányszor. Az informatikus perspektíva és a hagyományosan gondolkodók táboráról. Arról, hogy ezt a játékot lehet szeretni.
Néhány hónap múlva kinevezték. A nevéhez fűződő teljesítmény elismeréseként. Ami azelőtt is létezett. Csak nem volt nyilvánvaló. Megteremtődtek a szerkezetet olajozó valódi emberi kapcsolatok. Azóta is szeretettel gondolok Rá…